Hogy a terv helyes célokat tűz-e ki, az lehet vita tárgya. Az azonban érthetetlen, hogy miért hoztak ezzel ellentétes hatású intézkedéseket.
Hogy a terv helyes célokat tűz-e ki, az lehet vita tárgya. Az azonban érthetetlen, hogy miért hoztak ezzel ellentétes hatású intézkedéseket.
A szocialista gazdaságot tervgazdaságnak is nevezték, mert a központi hatalom gyakorlóinak akaratát egészen vállalati feladatokig lebontva próbálták végrehajtani. Az 1968-as mechanizmus-reform után Magyarországon a tervutasítások szerepét a szabályozók vették át, amelyek látszatra normatívák voltak, gyakorlatilag azonban – az ún. „szabályozó alku” következtében – erősen célcsoportra, sőt gyakran egy-egy vállalatra szabottak lettek. A Nemzetgazdasági Minisztérium Magyar növekedési terv című konzultációs anyagát kézbe véve és a tartalomjegyzékbe pillantva az említett időket megért olvasónak óhatatlanul ezen ifjúkori emlékei tolulnak elő. Van benne minden, ami egy rendes tervhivatali dokumentumba kellett: illeszkedés a nemzetközi tendenciákhoz, iparosítási célkitűzés, ágazati szerkezet, vállalatok, térségi fejlődés. Továbblapozva azonban megnyugodhat az olvasó, sem tervutasításokról, sem szabályozókról, sőt egyáltalán semmiféle konkrét cselekvésről nincsen szó a 177 oldalas anyagban.
A terv kiindulópontja és fő célja egyaránt problematikus. A konzultációs anyag azt feltételezi, hogy a növekedési problémák főleg az euro-válságból erednek. A gazdasági sajtóban olvasható elemzések többsége viszont a hazai gazdaságpolitika hibáival hozza összefüggésbe a kedvezőtlen kilátásokat. Mégpedig a jogbiztonság szinte totális megrendülésével és kiszámíthatóság teljes hiányával. Ez okozza a hazai és a külföldi tőke tartózkodó (sőt egyre inkább menekülő) magatartását, a beruházások tartós visszaesését. A szavak és a tettek szétválása, a pénzügyi rendszer stabilitásának megrendítése kiszívja a kis- és középvállalatok likviditását. Amíg ezek az alapvető üzleti működési feltételek nem változnak meg lényegesen, semmi esély a növekedés tartós gyorsulására.
A terv legnagyobb hiányossága az, hogy a növekedési lehetőségeket csak kínálati oldalról veszi számba. A piac szó hatszor, a vevő négyszer, a verseny egyetlen egyszer (a piacgazdaság és versenyképesség persze sokszor) fordul elő a 177 oldalas szövegben. A terv szerzői nyilván azzal a – többször megcáfolt – feltételezéssel éltek, hogy a kínálat előbb-utóbb – esetleg némi állami rásegítéssel – megtalálja a keresletet. De ez az elmélet erősen vitatott a közgazdászok körében, a Keynes-féle multiplikátor számszerűsítésére tett amerikai kísérletek ellentmondásos eredményeket hoztak, volt olyan program, aminél GDP csökkentést kalkuláltak. (Ld. pl. NBER Working Paper 16561)
Az anyagból teljesen hiányzik a pénzügyi szemlélet, miközben a tartós növekedés „sine qua non”-ja nem más, minthogy a gazdasági tevékenység hasznának tartósan meg kell haladnia a banki kamatok szintjét. Az ehhez szükséges pénzügyi fegyelem hiánya az egyik ok, ami miatt jelenleg Európa a szakadék szélén táncol.
Tisztázatlan a terv idődimenziója is. Arra volna leginkább most szükség, hogy megmondja, itt és most mit szükséges és lehetséges cselekedni, hogyan lehet élénkíteni a beruházásokat. Kevésbé fontosak a 2015-re egyes fejezetekben megjelenő, jól hangzó számszerű célok (versenyképességi rangsor, kkv-export).
A növekedési terv bevezetőjében kiemeli, hogy az anyag célja a növekedés érdekében alkalmazott eszköztár bemutatása, azon belül kiemelten az aktív gazdaságpolitikai beavatkozások. Ezt az ígéretet azonban az anyag nem váltja be. A tervben szereplő számos jó színvonalas elemzés önálló utat jár, az anyag nem integrálja azokat.
Nem értek egyet – bár én vagyok a GKI ipari és mezőgazdasági témákért felelős kutatásvezetője – azzal, hogy az anyag szembeállítja a gazdaság „termelő” és „nem termelő” szektorait, s más országok növekedési terveinek említése során tévesen állítja, hogy a termelő szektorok kerültek előtérbe. Ezzel szemben bizonyítható a szolgáltatások növekvő szerepe a világgazdaságban és Magyarországon is, azokon belül is a digitális technológiára épülő gazdasági szolgáltatásoké, de gyorsan bővülnek például az oktatáshoz, egészségügyhöz, idegenforgalomhoz köthető szolgáltatások is. Kétségbe vonható állítás továbbá, hogy egyre csökken a pénzügyi szolgáltatásokhoz kötődő tevékenységek gazdaságban betöltött szerepe, ellenkezőleg, maga a pénzügyi szektor is jelentős innovációkra kényszerülve próbál talpon maradni. Ez a gazdaság növekedésének is alapvető feltétele. Az, hogy Magyarországon 2009-hez képest az utóbbi két évben nő az ipar részaránya a GDP termelésében, nem újraiparosítást, hanem a fejlett gazdaságoktól való leszakadást jelez.
Úgy tűnik, mintha a Terv írói elfelejtették volna korábbi munkájuk névadójának szavait: „>>Munka, munka a nemzeti gazdaság talpköve!<< – Így áll elő sok, dicséretes hévvel Say, Ricardo, Malthus, Sismondi neveire támogatva. Holott nem a munka, hanem a jól elrendelt munka, szóval az ész a nemzeti gazdaság talpköve. Ha 1830-ban minden erőmet legnagyobb serénység – s állhatatossággal arra fordítom, hogy egy nagy gödröt ássak, s azt 1831-ben megint betöltöm s úgy tovább, akkor munkámat egészen hiába vesztem; ha ellenben úgy tudnám elrendelni, hogy embereim csak egy lépést se tegyenek haszon nélkül, akkor minden munkám nyereség lenne.” (Széchenyi István: Hitel, A robot vagy szakmány c. fejezet)
A dokumentum olyan stratégia követését ítéli kívánatosnak, mely tudomásul veszi, hogy a XXI. században a növekedés fő motorja az innováció, és az innovációs folyamatokban gyakran a kis-közepes vállalatok a főszereplők (26. oldal). Ezzel a vezetéstudományi ajánlásokkal is összhangban levő állásponttal teljes egészében egyetértek. Sajnálattal látom, hogy az erre vonatkozó program, tervezett lépések, stb. bemutatása, de legalább felvázolása az anyag későbbi részeiből is hiányzik. Különösen hiányolom a vállalati innovativitás kibontakozása előtt álló akadályok feltérképezését és az elhárításukra tervezett kormányzati lépéseket.
Az, hogy e – nyilvánvalóan nem gazdaságtörténeti – műben a magyar történelem mely időszakát, mely gazdasági programjait tartja szükségesnek bemutatni a kormányzat, az nyilván azt jelzi, hogy milyen előképeket tart követendőnek. Ezért kimondottan riasztó a második világháborús felkészülést szolgáló győri és a (feltételezett) harmadikat célzó ötvenes évekbeli nehézipari programokra hivatkozás. Valójában azonban a szövegből nem derül ki, miért ezeket mutatja be a Terv és milyen következtetéseket von le belőle saját feladatait illetően, így remélni lehet, hogy nem a magyar gazdaság hadigazdaságra való átállítására készül. Bármennyi kritikával olvassa is az ember Friedrich A. Hayek műveit, óhatatlanul eszébe jut az „Út a szolgasághoz” képregény változat 2. kockája. (A hozzászólásokat feldolgozó minisztériumi munkatársaknak pedig nyilván a 4. és 5. kocka.)
Az újraiparosítás lehetőségeit boncolgató 3.2. fejezetből fájdalmasan hiányzik az említett lényeges gazdasági szereplő: a vevő. A „vasháromszög” (az ipar, a politika és a közigazgatás mint a gazdaság szereplőinek együttműködése) minden erőfeszítése tökéletesen hiábavaló olyan fizetőképes kereslet nélkül, amelyik hajlandó épp az általuk kialakított iparpolitika által kínált termékeket megvenni. „A vasháromszög tudatos menedzselésével ugyanakkor a nemkívánatos tevékenységek visszaszoríthatók, és a szereplők közötti együttműködés erősíthető.” (sic! 54. oldal) kitétel és a belőle következő iparpolitika erősen kétséges, hogy megáll-e az európai versenyhatóságok előtt.
Az anyagban számtalan helyen előkerülnek a KKV-k, mint a foglalkoztatás, az exportbővülés, sőt külkereskedelmi reorientáció kulcsszereplői. A KKV vizsgálatok rendre felhívják a figyelmet arra, hogy a címszó alá tartozó cégek igen különbözőek és kezelésük is erősen differenciált megoldásokat kíván. Középvállalat ugyanis alig van Magyarországon, ellenben a KKV szektor nagy részét alkalmazott nélküli mikrovállalatok teszik ki. Valószínűleg a szektor vállalatszociológiai és –demográfiai kutatásával kellene kezdeni az állami törődést. Ezek hiányában, a szétszórtan létező részleges eredmények alapján néhány akcióterület máris meghatározható: meglehetősen gyorsan ki lehetne alakítani a nem főállású vállalkozók kezelésének módját (adminisztrációt, adózást is ideértve). A megszüntetésre javasolt EVA rendszerhez hasonló – esetleg jóval korlátozottabb körben választható – konstrukció léte e csoport számára szükséges, sőt az is, hogy kezdő vállalkozók ilyen keretek között tanulhassák meg az üzleti magatartás, a piaci szereplés tacit tudnivalóit. Problémásabb a szektor másik vége. Azért van kevés középvállalat Magyarországon, mert a GKI kutatásai szerint a (valódi) kisvállalatok ódzkodnak elhagyni saját kategóriájukat, sokan pár év növekedés után befékeznek és csak a meglevő méret, piac tartására törekszenek. A kutatások során megjelölt indokaik változatosak. Nyilvánvalóan e csoport számára is létezik egyfajta „üvegplafon”, aminek áttörése olyan erőfeszítést igényel, amit nem vállalnak fel, esetleg a csekély várható hozadék, vagy többlet kockázatok tartják vissza őket. E jelenség megismerése és kezelése nélkül a KKV szektortól sem várható érdemi hozzájárulás a foglalkoztatáshoz és a gazdasági növekedéshez. A külgazdasági szerepvállalásuk erősítése pedig egy sor egyéb teendőt is igényelne, miközben nemzetközi piacra nyilván csak olyan cégek léphetnek a siker esélyével – akár KKV-ről, akár nagyvállalatról van szó -, amelyek állami, önkormányzati inkubátor, védőernyő nélkül is képesek kielégíteni a vevők igényeit.
A terv szerzői különféle ágazatokat, vállaltcsoportokat, térségeket jelölnek meg, mint a növekedés motorjait, kulcsterületeit, ígéretes potenciálokat. Erről nincs mit mondani. Ha tervkészítők ezeket választották növekedési súlypontoknak, hát ezeket. Lényegében azt jelölhetnek ki győztesnek a versenyben előre, akit akarnak. Eredményt majd a piac hirdet.
A Magyar növekedési terv egészéből hiányzik annak átgondolása, hogy melyek azok a területek, ahol az állam saját, klasszikus feladatkörén belül intézkedve mozdíthatná elő a gazdasági növekedést. A versenyképességi rangsorokban elérendő helyezések célul kitűzése helyett elég volna azt felvázolni, hogy mely összetevőkre van a kormányzatnak befolyása. Támpontként pl. a The Global Competitiveness Report 2011–2012 című kiadvány megállapításai szolgálhatnak, amely szerint különösen gyenge láncszem az állami intézmények működése, a makrogazdasági környezet, vagy a pénzügyi piacok fejlettsége. Nem szabadna elsiklani afölött sem, hogy a World Competitiveness Yearbook évek óta a kormányzati hatékonyságot kifejező mutatók romlásáról tanúskodik. Talán a Transparency International CPI helyezés javulását is ki lehetne tűzni, biztos, hogy a korrupciós érzet csökkenése erősen hozzájárulna a versenyképességünk javulásához. A Tervben messze nem kap kellő hangsúlyt az oktatás szerepe a gazdasági növekedésben. Legalább néhány arra utaló gondolattal jó lett volna találkozni, hogy – ha már KKV exportot fejlesztünk – mi a teendő a katasztrofális idegen-nyelv tudással, hogyan kerülnek majd ki kreatív, vállalkozó kedvű pályakezdők az iskolákból, mit lehet kezdeni technológiai fejlődés miatt feleslegessé vált képességekkel és ismeretekkel rendelkező munkaképes korú lakossággal.
A terv jelzett problémái mellett egyre növekvő kétségeim vannak afelől, hogy a valós kormányzati lépések mennyiben fogják a megvalósulását szolgálni. Az egy dolog, hogy a terv helyes célokat tűz-e ki, ez vita tárgyát képezheti. De az semmiképp nem fogadható el komoly indoklás nélkül, ha a meghozott intézkedések a meghirdetett tervekkel épp ellentétes hatásúak. Így például: hiába értek nagyrészt egyet a külföldi befektetések vonzásáról szóló 6.3., és az itt lévő cégekkel való együttműködés erősítéséről szóló 6.4. fejezettel, ha azt látom, hogy naponta kommunikációs támadás éri a multikat, személyre szabott adókkal és egyéb korlátozásokkal (ld. plázastop) sújtják őket, a nemzetközi intézményekkel folytatott tárgyalások módja, a hazai pénzügyi és jogrendszer alakítása pedig nemhogy nem vonzza, hanem kimondottan taszítja az új befektetetőket és azok finanszírozóit.
Némethné Pál Katalin
Megjelent a Világgazdaság 2011. december 23-i számában
