Válasz a Külgazdaság körkérdésre. Külgazdaság, 2010/1-2.
Napjaink hazai közéletében meglehetősen színvonaltalan vita folyik az állami szerepvállalásról. Politikusabban, ámde cseppet sem érthetőbben fogalmazva a "neoliberális" korszak kudarcáról. A neoliberális minősítés sokaknál – főleg a jobb-, de részben a baloldalon is – szitokszóvá vált, természetesen anélkül, hogy annak pontos tartalmával a társadalom tisztában lenne.
Maguk a piacgazdasági reformok hívei és szervezői a közéletben nem is nagyon nevezték magukat neoliberálisnak, az elmúlt két parlamenti ciklus kormányai – főleg a Medgyessy-kormány – pedig sok esetben kifejezetten ezzel ellentétes elveken alapuló, vagy ezt erőtlenül képviselő gazdaságpolitikát folytattak.
Valójában nem a piaci reformokon, hanem a féktelen állami költekezésen alapuló gazdaságpolitika – amely egyébként már 2001-ben, tehát a magát polgárinak nevező kormány időszakában alakult ki – idején alakult ki az a válság, amely 2006-ban radikális költségvetési kiigazítást, és ezzel összefonódó reformokat követelt. A második Gyurcsány-kormány éppenséggel nem az állam túlzottan összeszűkített terjedelme miatt bírálható, hanem amiatt, hogy a költségvetési hiányt előbb a kiadáscsökkentés helyett inkább bevételnöveléssel próbálta csökkenteni. Majd pedig ez utóbbit – a reformok sokféle okból történt torzóvá válása miatt – nem tudta a hatékonyabb állami működés révén keletkező megtakarításokkal kiváltani.
A piacellenesség az elmúlt másfél évben jó hivatkozási alapot talált a világgazdasági válságban, valamint számos ország erre adott, hatalmas költségvetési pénzeket megmozgató válságelhárító lépéseiben. Mindez azonban inkább csak ürügy volt, hiszen a pénzügyi világválság Magyarországot alapvetően nem mint a veszélybe került globális pénzintézetek felelősét, hanem mint hitelezettet érintette. Ez pedig éppenséggel nem bankmentő csomagot – bár a magyar tulajdonú pénzintézetek esetében erre a lehetőségre is fel kellett készülni -, hanem az államháztartás stabilabbá tételét – magyar források híján nemzetközi (IMF, Világbank, EU) likviditási mentőcsomag megszerzését, s az államháztartási hiány gyorsított csökkentését követelte. Ez utóbbi pedig a kiadások csökkentését, s ezzel az állami szerepvállalás mérséklődését is elkerülhetetlenné tette.
Hasonló a helyzet a "patrióta" gazdaságpolitika több országban is hangoztatott jelszavának hazai átvételével is. Ez ugyanis EU-beli elterjedése esetén nemcsak általában csökkentené a tagországok hatékonyságát, hanem nagyon konkrét formában is hátrányos lenne nemcsak az importverseny előnyeit nem élvező fogyasztók, hanem az exportra és tőkeimportra ráutalt egész magyar gazdaság számára.
Emellett a világgazdaság nagy erőcentrumaiban a pénzügyi és bizalmi válság lezárultával, a recesszió befejeződésével mindinkább napirendre kerül az eddigi fiskális költekezés befejezését megalapozó stratégia kidolgozása. Hiszen a világgazdaság nagy strukturális aránytalanságait, fenntarthatósági kihívásait a hatalmas államháztartási hiányok, az ennek következtében magasra szökő államadóssági ráták csak tovább élezték. A váltás minden bizonnyal a kamatok, az adók és az infláció emelkedésével fog járni. Miközben a túl gyors fiskális és monetáris szigorítás nagyon lelassíthatná a kilábalást, a halogatás később még markánsabb kiigazítást, s ezzel egy új recesszió veszélyét idézheti elő.
A számos mutató alapján az elmúlt években sereghajtónak bizonyult magyar gazdaság 2010-ben egyensúlyi szempontból az európai középmezőny élére kerülhet. Az ezt követő években a növekedés megindulása segíthet a költségvetési bevételek növekedését; a növekvő pénzpiaci bizalom által lehetővé tett kamatcsökkenés és a GDP-arányos államadóság csökkenése pedig a kamatterhek mérséklődését. Eközben az EU-tagok többségében kamatemelésre, a hiány markáns csökkentésére kell számítani. A magyar államháztartási egyensúly megőrzését – illetve az euró gyors bevezetése érdekében további csökkentését -, valamint az adóterhek mérséklését a költségvetési kiadások további csökkentése alapozhatja meg. Ez utóbbi viszont elképzelhetetlen strukturális reformok végrehajtása nélkül. Mindez a válság utáni időszakra viszonylag kedvező versenyképességi és növekedési pozícióba hozhatná Magyarországot.
Csakhogy ez a reformfolyamat – ha másféle működési víziót is fogalmaz meg, mint az előző kormányok -, fő szabályként szükségképpen az állami finanszírozás szűkülésével, az öngondoskodás növekedésével kell, hogy járjon. A magyar gazdaság egyik legnegatívabb jellemzőjén, az alacsony foglalkoztatáson való változtatás sem csak elhatározás kérdése. Például a bérterhek csökkentése, a kereslethez jobban igazodó képzés egyaránt forrásokat követel.
Tizenkét évvel ezelőtt, 1997-98 telén a Külgazdaság az EU-csatlakozás előtti helyzetértékelésre vonatkozó körkérdést tett fel. Ekkor már javában folytak a csatlakozási tárgyalások, s látszott, hogy a belépésre valamikor a harmadik évezred elején kerül sor. Újraolvasva akkori válaszomat, meghökkentő, hogy az alapkérdések mennyire változatlanok.
1998 elején a csatlakozással kapcsolatban kétféle stratégiát különböztettem meg. Az egyik a megszerezhető támogatások, a másik az amúgyis elkerülhetetlen világgazdasági alkalmazkodás miatt tekintette célnak a tagság elnyerését. Úgy véltem, hogy e két egymással ellentétes véleményben a magyar gazdaságpolitika évtizedekre visszanyúló alapkérdései fogalmazódnak meg. Ilyen dilemma az egyensúly vagy növekedés, a tőke vagy az állam (a terv vagy a piac) elsődlegessége, a piacgazdasági reformokon vagy a keresletélénkítésen alapuló növekedés.
Úgy tűnik, a magyar politikai elit azóta túl gyakran választotta az "állami" utat, miközben a piacot legfeljebb szégyenlősen védte, ha nem éppen támadta. Az idén várhatóan kormányt alakító erőknek az eddig hirdetetthez képest nagy tartalmi és retorikai fordulatot kellene tenniük, hogy élhessenek a gazdasági helyzet adta lehetőségekkel. Ehhez segítséget jelenthetne az előnyök és hátrányok, a kényszerek és lehetőségek közérthető és tényszerű bemutatása, napirenden tartása. Nagy kérdés azonban, hogy a hatalomra kerülő politikai erők tudnak-e és akarnak-e élni ezzel a lehetőséggel.
Kontakt: Karsai Gábor, vezérigazgató-helyettes 
